Audrey hangja...
...körülbelül hét évvel ezelőtt "szólalt meg" először a fejemben. Nem, nem vagyok bolond, csak épp annyira, ami egy kezdő regényírónál elfogadható. Tehát itt volt a lány, kiforratlan személyiséggel, de már első gondolatra a hősnőm, a drámakirálynőm. A nevünk hasonlósága ne tévesszen meg senkit, ő ugyanis nem én vagyok, talán inkább aki lenni szerettem volna középiskolás fejjel.
Történetet írni
Egyes részei előre befészkelték magukat a fejembe, a többi pedig csak formálódott menet közben. Hatalmas munka kidolgozni egy teljes történetet, összekötni a szálakat, szinten tartani a sztori érdekességét; valamivel több, mint két évembe telt, és küzdelem volt a javából. Már a felénél tartottam, mire egyáltalán beszélni mertem róla valakinek. A barátaim biztatása mellett már könnyebb volt dolgozni a regényen, hiszen az ő lelkesedésük és érdeklődésük hajtott a leginkább előre. Köszönöm, lányok!
Visszatérve: vért izzadtam, kételkedtem, kitöröltem egyszerre hetven oldalt, de írni akkor is csodálatos tevékenység. Kiváló módja a stressz levezetésnek, önmagunk megismerésének, és bár kikapcsolódásnak egyáltalán nem nevezném, én azért kezdtem, hogy magamat szórakoztassam; ez sikerült is.
Kiadatás
Megmutatni másoknak a regényt igen ijesztő élmény volt, hát még idegeneknek elküldeni! De bíznom kellett abban, hogy aki olvasta, nem csak rámondta, hogy jó, hanem úgy is gondolta. A kiadók pedig hiába próbálják minél gördülékenyebbé, könnyebbé varázsolni a kiadatást, az is külön fejezetet érdemel minden író életében, hiszen: kell a kezdőtőke, jön a "biztos megéri?"-féle kételkedés, meg a sok "ne add fel, ne add fel" mantra, aztán beindul a folyamat. Pár hónap elteltével pedig a kezemben foghattam a saját regényemet, ami nem kevés büszkeséggel és boldogsággal tölt el még a mai napig is.
