Viszonylag sok kérdést kapok az írásról - aminek nagyon örülök - és gyakran felkerül a téma a zenéről, a zenekarokról. Hogy jött az, hogy a szereplőim nyolcvan százaléka zenész? És hogy a főhősnőm állandóan vonzó énekesekbe botlik?

Nos, aki ismer, tudja: nálam nem múlik el nap úgy, hogy ne hallgatnék zenét. Van néhány zenekar, akikért egyenesen rajongok, és első kézből szeretek értesülni arról, ha ellátogatnak kis országunkba, hogy aztán elmenjek koncertre. Már tinédzserként is megszállottan néztem a videókat, és nem csak klipeket meg interjúkat, hanem mindent, mindent tudni akartam a kedvenceimről! Vannak akiket nem érdekel az ilyesmi. Jó a zenéjük és kész. Természetesen a zene a lényeg, elsőként a dallamok ragadnak meg engem is. Hazudtam, elsőként az énekes hangja rabolja el a szívem. Aztán utánajárok, miről szól a dal. És végül, minél jobban tetszik, annál többet akarok tudni a háttérről. Miért ilyen depresszív ez a szám? Vajon mennyi idős volt, mikor ezt a szöveget írta? "Mire gondolhatott a költő?"

Az egyik legnagyobb élmény rajongóként eljutni egy olyan banda koncertjére, amit szívből szeretsz. Amikor már nem érdekel, hogy tömeg van és lökdösődés, meg folyik rólad a víz, és drága a sör meg a fröccs, mert ott vannak ők; látod és hallod... és úgy érzed, neked játszik az egész zenekar. Akkor és ott, az a másfél-két óra, csak a tiéd. Én, a saját megszerzett élményeimet arra használom, hogy mikor már itthon vagyok, újra és újra meghallgatom ezeknek a zenekaroknak a számait, és visszaidézem milyen volt karnyújtásnyira állni tőlük, görcsösen a kordonba vagy a poharamba kapaszkodva. Milyen amikor az enyém a Világ, mert ők elhozták nekem az élőzene csodáját.

Ehhez kapcsolódóan itt is egy újabb apró részlet a hamarosan megjelenő második regényemből, ami a Körülölel a vihar címet viseli:

"Amennyire megengedhettem magamnak, megpróbáltam a két zenekar előadására koncentrálni, így nyugtatva meg a háborgó lelkemet. Sikerült. Egyszerűen lenyűgöztek. Minden alkalommal jobban tetszettek a koncertek; egyre több részletet fedeztem fel, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Apró mozdulatok, egymással váltott, néma pillantások. Izzadság, adrenalin; a dobok ütemessége, a gitárok hangjának féktelensége és a srácok éneke: az élőzene ettől válik valami csodálatos egésszé, ami nélkül azt hiszem, én sem lennék már sohasem teljes. Na és a fények. A közönség. A vissza taps…"