Kifelé megyünk a januárból lassan, és ez a hónap sokaknak az újrakezdést, az Óév elbúcsúztatását jelenti. Mindenhol azt látom, hogy az emberek szeretnek visszatekinteni az elmúlt évre, még akkor is, ha nem az volt életük sorsdöntő tizenkét hónapja. Aztán csak bizakodunk, hogy ez az év más lesz, vagy legalábbis még több jót hoz. Hát íme, nekem két szavam van a 2017-es évre: Gyönyörű&Borzalmas 

Néha végletekben gondolkodom, ez is egy ilyen nap.

Tehát az életemnek rengeteg olyan területe van, ami befolyásolja az írói tevékenységemet, de nem fogok mindenről beszámolni. Így kiemelném magát az írást és a zenét, és ezek alapján mesélem el, milyen volt számomra 2017.

Ügyetlen kezeimbe vettem az irányítást - Gyönyörű

Rám eddig nem jellemző módon sokkal de sokkal aktívabb vagyok a közösségi oldalakon. Ennek az az oka, hogy rájöttem: ma már mindenki így kommunikál, akkor is, ha érdekel másokat és akkor is, ha nem. Boldog-boldogtalan így próbál érvényesülni, akkor én miért ne tenném? Egy számomra kedves karaktert idézve: "Tedd, vagy ne tedd. De ne próbáld!" Szóval én teszem!

Tehát blogolok, gőzerővel használom a Facebook-ot és a Moly.hu-t és bekapcsolva hagyom a wifit a telefonomon. (Igen, nálam ez nagy szó)

Micsoda koncertek voltak! - Gyönyörű

A nyaraim egy részét, sikerességét ha így tetszik, az alapján ítélem meg, hogy milyen koncertekre sikerült eljutnom, micsoda élményeket gyűjtöttem, miközben tátott szájjal figyeltem a kedvenc zenekarjaim működését. Ilyen szempontból a tavalyi év tagadhatatlanul gyönyörű és erős volt: Első sorból tomboltam végig a System of a Down és a Paramore koncertjeit, és kisebb hisztériás roham közepette láthattam és hallhattam a Linkin Park előadását. Aztán ott vannak még, akik számomra nagy nevek, és örülök, hogy elmondhatom magamról, hogy láttam őket élőben játszani: Good Charlotte, Simple Plan, Blink-182, In Flames és a Green Day.

Kiadattam a második regényem! - Gyönyörű&Borzalmas

 Mikor arról olvastok, hogy a saját könyveteket kézben tartani felbecsülhetetlen érzés, higgyétek el, tényleg így van! A másodiknál ha lehet, ez az érzés még intenzívebb. Valóban büszkeség tölt el, ha a regényeimre gondolok, de tudom, hogy azért jócskán van még hova fejlődnöm. Naivitás terén is, ami azt illeti. Hiszen én azt gondoltam, hogy a második regény kiadatása nem lehet bonyolultabb az elsőnél, sőt: biztos még sokkal könnyebb is. TÉVEDÉS! Eltelt két év, az árak csak nőttek, közben pedig pénz beszél ugye... Összességében tehát, mikor kézbe vettem a második regényemet, a boldog mosoly mögött meghúzódott egy kis aggodalom és neheztelés amiatt, hogy tényleg minden a pénzről szól.

Elment Chester Bennington - Borzalmas

Szörnyű. Felfoghatatlan. Fájdalmas. Sokak szerint érthetetlen, hogy egyesek -mint én- mit össze tudnak rimánkodni egy híresség elvesztése miatt. Hát nekem fogalmam sincs, mi jár mások fejében, ezért csak és kizárólag a magam nevében tudok nyilatkozni erről:

Ahogy már korábban is kifejtettem, az életemben kulcsfontosságú szerepet játszik a zene; fesztiválra és koncertekre járok, zenét hallgatok munkába menet, takarítás, főzés és írás közben. Régen még elalváshoz is zenét hallgattam. Van néhány kedvenc zenekarom, akikért őrülten odavagyok, ilyen a SUM41, Linkin Park, Paramore, Tirthy Seconds to Mars, Panic! at the Disco, System of a Down... csak hogy a számomra legfontosabbakat említsem. Aztán még ott van ez a "dolog" az énekesekkel. Ők a példaképeim, akikben olyan erő lakozik, ami semmihez sem fogható. Az energia, a magabiztosság meg az az odaadás, amivel dolgoznak, elképesztő. Elsöprő és egyéni személyiségek. Chester Bennington is egy ilyen ember volt. Nem fogok itt ódákat zengeni róla, elég tudnotok, hogy az egyik példaképem volt, ilyen egyszerű. Egy elérhetetlen, de mégis élő személy.

És mert híresség, meg messze van és nem is ismertem igazából, lehet valahol azt gondoltam, hogy halhatatlan. Ez kimondva elég furcsa és leírva is nagyon abszurd, de ez van. A halála előtt egy hónappal láttam, a két saját szememmel láttam őt a színpadon. Hallottam, ahogy énekel és tudtam, hogy valóságos. Bárcsak ne lett volna az. Akkor nem kellene szembenéznünk egyes durva tényekkel.

A Körülölel a vihar akkor már készen volt, ez a szomorú eset nem befolyásolta a történet kimenetelét, és ha olvastátok már, tudjátok miért mondom, de nekem ez még mindig nagyon ijesztő. A történet, Audrey története számomra nagyon is valóságosnak tűnik, pedig természetesen csak kitaláció az egész. Az érzések, amiket bele teszek, ott kavarognak bennem is, azonban nem mindig egyenlőek a valósággal.

Összességében...

nem engedek el én semmit, csak hasznosítom a megszerzett tapasztalatokat. Boldog Új Évet nekünk!

A befejező rész még korántsem teljes, de kibontakozóban van. Bár eredetileg csak két kötetet terveztem, már a Körülölel a vihar írásakor rájöttem, hogy Audrey története nem fog egyhamar véget érni. Folyamatosan dolgozom a sztorin és izgatottan várom, mi fog kisülni belőle. Remélem ti is!

Persze mozgásban maradni nem könnyű, főleg ha az embernek annyi minden zakatol a fejében, mint nekem. Arra gondolok, hogy szánok egy külön történetet Clio Summers-nek  is. Milyen lenne megismerni őt? Én nagyon is sok fantáziát látok benne! De egyelőre maradjunk csak Audrey Rose Parker bőrében, hiszen minden további a jövő zenéje... Szóval, jöjjön egy kis ízelítő a harmadik részből:

Vigyázat! A részlet zavaros lehet azok számára, akik még nem olvasták a Körülölel a vihart!

"- Ne! – tiltakoztam, de már késő volt; egyszerre már a kemény betonlépcsőn találtam magam. A rémülettől éberen figyeltem, hogy Jason állcsúcson vágja Noah-t, idegességemben pedig a jobb karommal a balt szorongattam, bár az már zsibbadt volt a fájdalomtól. A húgom felsikoltott, Oliver csak állt, és nézte őket, Alice pedig odarohant hozzám:

- Hol fáj? – kérdezte közel hajolva. Én azonban nem láttam a legjobb barátnőm arcát: túlságosan lekötött a két fiú közt zajló harc. Noah kitért Jason újabb ütése elől, és gyomorszájon vágta, mire ő hátratántorodott. A levegő is bennem akadt az aggodalomtól. Jason azonban lendületből nekiugrott ellenfelének, aminek az lett a vége, hogy mindketten a földön kötöttek ki. Jason ismét megütötte Noah-t.

- Alice… - suttogtam – állítsd le őket!

Az exem elkapta Jason karját, és visszaütött: az arcán találta el.

- Rendben, megérdemeltem Erin miatt, de most már elég! – a vére végigcsordult az állán, és a pólójára csöpögött. Áthajoltam a lépcső felett és a bokrok tövébe hánytam.

- Álljatok már le! – sikította a húgom – Oliver, lennél szíves…?

- A kettejük dolga. – motyogta ő.

- Mandy, Audrey nagyon nincs jól…

- Nem csak a feleségemről van szó! – üvöltötte Jason.

- Már nem a feleséged. – közölte vele Noah.

- Kussolj! – förmedt rá, és ismét egymásnak estek. Lehunytam a szemem. Ez most tényleg megtörténik? Mire megint odanéztem, már néhány lépés távolságra voltak egymástól, és mindketten a földön feküdtek."

Októberben megjelent a Körülölel a vihar

Tehát a Felperzselt a hőség, elvakított a napfény folytatása immár elérhető e-könyvben és nyomtatott formában is, a publioboox.com oldalán. A hónap végén kint voltunk a Margó fesztiválon is, megragadva az esélyt, hogy a két regény több emberhez is eljusson - bár a remélt "siker" elmaradt. Nem gond, szétosztottam néhány könyvjelzőt, gondolom hasznát veszik azért a kedves emberek, akik elfogadták. Első lépések megtéve!

Szóval itt van a második rész, és az eddigi visszajelzések alapján sikerült letaglóznom az apró rajongótáborom azon tagjait, akik már elolvasták. Tudom, tudom elfordultunk kicsit egy másik irányba, de így izgalmas, nem igaz? Nem ígérhetek semmit, csak azt, hogy ez még nem a vége!

Ami azóta történt

Sajnálattal és kissé szégyenkezve mondom: nem sok minden. Már dolgozom a harmadik részen, ez igaz, de az utóbbi hónapokban az élet egyéb területei eltérítettek a szenvedélyem űzésétől. Hát igyekszem egyenesbe hozni mindent, "mozgásban maradni" és frissíteni, mert közhely, de rohan a Világ és rohanunk mi is, ami tegnap még A volt, ma már B, ezért nagyon könnyű lemaradni MINDENRŐL. 

A végére még annyit, hogy minden kedves és kedvetlen olvasómnak Boldog Karácsonyt kívánok! A hosszú, téli estékre pedig meleg szívvel ajánlom az irományaimat :) 

Viszonylag sok kérdést kapok az írásról - aminek nagyon örülök - és gyakran felkerül a téma a zenéről, a zenekarokról. Hogy jött az, hogy a szereplőim nyolcvan százaléka zenész? És hogy a főhősnőm állandóan vonzó énekesekbe botlik?

Nos, aki ismer, tudja: nálam nem múlik el nap úgy, hogy ne hallgatnék zenét. Van néhány zenekar, akikért egyenesen rajongok, és első kézből szeretek értesülni arról, ha ellátogatnak kis országunkba, hogy aztán elmenjek koncertre. Már tinédzserként is megszállottan néztem a videókat, és nem csak klipeket meg interjúkat, hanem mindent, mindent tudni akartam a kedvenceimről! Vannak akiket nem érdekel az ilyesmi. Jó a zenéjük és kész. Természetesen a zene a lényeg, elsőként a dallamok ragadnak meg engem is. Hazudtam, elsőként az énekes hangja rabolja el a szívem. Aztán utánajárok, miről szól a dal. És végül, minél jobban tetszik, annál többet akarok tudni a háttérről. Miért ilyen depresszív ez a szám? Vajon mennyi idős volt, mikor ezt a szöveget írta? "Mire gondolhatott a költő?"

Az egyik legnagyobb élmény rajongóként eljutni egy olyan banda koncertjére, amit szívből szeretsz. Amikor már nem érdekel, hogy tömeg van és lökdösődés, meg folyik rólad a víz, és drága a sör meg a fröccs, mert ott vannak ők; látod és hallod... és úgy érzed, neked játszik az egész zenekar. Akkor és ott, az a másfél-két óra, csak a tiéd. Én, a saját megszerzett élményeimet arra használom, hogy mikor már itthon vagyok, újra és újra meghallgatom ezeknek a zenekaroknak a számait, és visszaidézem milyen volt karnyújtásnyira állni tőlük, görcsösen a kordonba vagy a poharamba kapaszkodva. Milyen amikor az enyém a Világ, mert ők elhozták nekem az élőzene csodáját.

Ehhez kapcsolódóan itt is egy újabb apró részlet a hamarosan megjelenő második regényemből, ami a Körülölel a vihar címet viseli:

"Amennyire megengedhettem magamnak, megpróbáltam a két zenekar előadására koncentrálni, így nyugtatva meg a háborgó lelkemet. Sikerült. Egyszerűen lenyűgöztek. Minden alkalommal jobban tetszettek a koncertek; egyre több részletet fedeztem fel, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Apró mozdulatok, egymással váltott, néma pillantások. Izzadság, adrenalin; a dobok ütemessége, a gitárok hangjának féktelensége és a srácok éneke: az élőzene ettől válik valami csodálatos egésszé, ami nélkül azt hiszem, én sem lennék már sohasem teljes. Na és a fények. A közönség. A vissza taps…"

Korábban már említettem, hogy főhősnőnk a továbbiakban sem tétlenkedik majd. Gyakran a saját helyzetét bonyolítja, de előfordul olyan is, hogy a nagyfőnök rázza fel kicsit Audrey amúgy sem túl unalmas munkáját. Íme egy részlet az utóbbiról:

"Dual Mission Tour" - a turné szinte még el sem kezdődött, máris: 

"Mire megébredtem, már ismét úton voltunk. A hálófülkéből kilépve a következő látvány tárult a szemem elé: Jason az asztalnál ülve telefonált, a többiek pedig elszórtan ültek körülötte, és szótlanul figyelték, ahogy összeráncolt szemöldökkel hallgatta a vonal túlsó felén beszélő valakit. Még a tévé is teljesen le volt némítva. Amint megjelentem az ajtóban, Jason rám emelte a tekintetét.

- Itt van, ha beszélni akar vele. – szólt ekkor a telefonba. Kérdőn pislogtam a többiek felé, mire Oliver azt tátogta:

- A nagyfőnök! – megijedni sem volt időm, Jason máris a kezembe nyomta a mobilt.

- Igen? – szóltam bele még mindig reménykedve, hogy Oliver csak viccelt.

- Itt Jeffrey Jackson, – mutatkozott be az illető – az S-Gate Kiadó igazgatója. Andrea Parkerrel beszélek?

- Igazából Audrey Rose Parker, uram. – javítottam ki – Miben segíthetek? – kérdeztem hülyén, mert elképzelni sem tudtam, hogy valamiben segíteni tudnék az igazgatónak.

- Kiváló kérdés! – harsogta Jeffrey Jackson – A nagy helyzet az, hogy előléptetésben részesítem, Aline.

- Audrey. – vágtam rá, közben pedig idegesen mászkáltam az apró helyiségben, barátaim fürkésző tekintetének kereszttüzében.

- Audrey. – ismételte meg, mintha amúgy egy mellékes apróság lenne, hogy hívnak – Mit szól az ajánlatomhoz?

- Mi is lenne ez az ajánlat pontosan? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Kibővítjük a munkakörét. Most csak turnémenedzser, igaz? Na, hát mostantól teljességgel maga menedzseli a Cease77 zenekart.

- Hát ez nagyszerű. – mondtam tompán, még mindig nem értve, hogy mi is folyik itt.

- Remek! – kiáltotta az igazgató – Most, hogy már teljes felelősségű munkát végez nálunk Angela, lenne itt egy kis plusz munka is. – közölte. Elnyomtam egy sóhajt. A kiadó igazgatója nekem mindig is valami távoli ember volt, aki úgy mozgatja a szálakat, hogy közben nem is hallunk felőle. Ha személyesen keres fel valakit, ott már krízishelyzet van. Egy pillanatig nem gondolnám, hogy a hirtelen jött előléptetésemet az eddigi kiváló munkámért kaptam. És tényleg nem.

- Kifejtené, miből áll ez a plusz munka, Mr. Jackson? – kérdeztem ártatlanul.

- Hogyne. – vágta rá – Tudom meglepő, de nekem is vannak főnökeim, Adrienne.

- Audrey. – szűrtem a fogaim közt.

- Igen. – hagyta rám – Tehát, a nagy emberek tudatáig is eljutott, hogy milyen sok tehetséges fiatal éli le úgy az életét, hogy csak mosogat Los Angeles valamelyik lepratanyáján, az igazi lehetőségre várva. Rengeteg emberről van szó. Mindegyikben van valami, mégsem mutathatja meg a Világnak mit tud, mert a zeneipar már olyan mértékben telített, hogy a zenészek egymást tapossák és próbálnak túlélni vagy érvényesülni, ahogy tetszik. – vett egy nagy levegőt – Na már most, az S-Gate azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy folyamatos tehetségkutatókat tartson. Természetesen ez nem egy televíziós műsor, vagy médiaszenzáció. Ez az a fajta tehetségkutató, ami úgymond a színfalak mögött fog zajlani. Kíváncsi már, hogy jön maga a képbe, Audrey?

- Sikerült felcsigáznia, igen. – adtam meg magam, részben azért, mert végre nem tévesztette el a nevem.

- A napokban sajnos ki kellett rúgnom az egyik legjobb emberemet, így másra vár a feladat, hogy összeszedjen egy rakat tehetséges embert San Franciscóból.

- San Francisco? – kérdeztem meglepetten.

- San Francisco. Miért mit gondolt, ott csak tehetségtelen bunkók élnek?

- Nem, de az előbbi kiselőadás Los Angeles felfedezetlen fiataljairól szólt. – emlékeztettem a halántékomat masszírozva. Ennyit a fejfájás kipihenéséről. – Uram. – tettem hozzá.

- Los Angelest valaki más intézi. – közölte unottan – De nem kell ennyire tartani ettől a munkától kedveske. A meghallgatások nagy része Los Angelesben zajlik majd, a zsűrizéssel együtt.

- Nem tartok tőle. Kell a munka! – vágtam rá, magamat is meglepve.

- Ezt akartam tudni. A részletekkel még keresni fogom. – mondta, és már le is rakta a telefont. Úgy bámultam az elnémult mobilra, mintha karok nőttek volna ki belőle.

- Elvállaltad? – kérdezte Jason, kizökkentve a merengésből. Nyilván Jackson beszámolt neki is a hatalmas ötletéről.

- El. – válaszoltam. Nem voltam biztos benne, hogy milyen érzéssel tölt el ez az új lehetőség.

- Gratula Audrey, – szólt Chris vigyorogva – épp most vettél a nyakadba valamit, ami feltehetőleg még nálunk is nagyobb nyűggel jár!"

Eltelt két év. Ezalatt az idő alatt tapasztaltabb, realisztikusabb, talán "felnőttebb" lettem, és azt gondolom, ennek a nyoma ott van a Körülölel a vihar minden egyes oldalán. Sosem szántam komoly olvasmánynak a történetemet, és még mindig úgy jellemezném, hogy könnyed és romantikus. Ez a rész azonban valamivel mélyebb problémákat vet fel, úgy érzem, részletesebb is lett az elsőnél. De hát mit tegyünk, akaratlanul is változunk. Úgyis azt mondják, az első regény sikerül, ahogy sikerül. Ha újraírnám, nem lenne ennyire könnyed, de tényleg, süt róla, hogy elsőkönyves írótól van! Viszont az enyém, a sajátom. Elraktározott belőlem egy részt, amit nagy valószínűséggel már kiölt belőlem az idő és az élet.

Audrey már nem annyira naiv. Az élete nem egy napfényes álom. Felnőttnek kell lennie, meg kell küzdenie a sikerért, menedzserként el kell viselnie a barátai csapongását, a hírnévvel járó buktatókat, de helyt kell állnia nővérként és szeretőként is. Ahogy az idő halad előre, a problémák megoldódnak, de jönnek helyettük súlyosabbak. Főhősnőnk veszi az akadályokat, egyiket a másik után, és szinte észre sem veszi, hogy lassan minden kicsúszik a kezei közül...

Bízom benne, hogy izgalmasan hangzik, és minél több emberhez eljut majd!

Akik követnek facebookon, már olvashattak egy kis ízelítőt a regény következő részéből. Remélem, ezzel a részlettel sikerült felkelteni minden érdeklődő figyelmét. Aki pedig lemaradt róla, hát íme:

Vigyázat, a szelek városa veszélyes lehet...

"El sem mertem hinni, mikor végre elértük Chicago határát. Idegesen mászkálok fel-alá a buszban, a szívem vadul kalapál. Még a turné kezdetén elküldtem Brendonnak a szálloda pontos címét, és most, hogy már a városban vagyunk, küldtem neki egy üzenetet. A bőröndömet kicipeltem a hálófülkéből, és megtámasztottam az ajtónál.

- Jézusom Audrey, ülj már le! – szólt rám Oliver. Eszemben sem volt persze nyugton maradni, inkább lecövekeltem az ajtóban, hogy én legyek az első, aki leszáll majd. A busz végül beállt egy zárt parkolóba a szálloda mögött. Ahogy kinyílt az ajtó, szinte kirepültem rajta. A szél megborzolta a hajam, mire a szoknyámhoz kaptam. A másik két busz is megérkezett; a többiek már elkezdtek kipakolni. Felmértem a terepet, és akkor megláttam: Brendon a parkoló végében állt, hunyorított a széltől, ami az arcába vágott. Eldobta a cigarettáját, majd hanyag mozdulattal a zsebébe nyúlt egy rágóért. Mikor felnézett és találkozott a tekintetünk, megeresztett egy szexi félmosolyt. Szinte futva tettem meg az utat felé; közben pedig mantráztam magamban, hogy „van barátnője, van barátnője” meg hogy: „nem vagy szerelmes belé, többé már nem”. De aztán mikor megölelt és megéreztem azt az ismerős, szappanos, mentolos illatát, nehezen fogtam vissza magam.

- Másnak is hagyj belőle egy szeletet! – szólalt meg a hátam mögött Alice, mire kibontakoztam Brendon öleléséből és próbáltam úgy tenni, mintha csak kezet fogtunk volna."